Füstös álmok
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szenvedélyes ember, aki felebaráti és művészetszeretetből álmodott egy nagyot: színházat alapított a semmiből. Az AHA Színpadon hét éve játszanak hajléktalan színészek a nézőkért és önmagukért.
Errefelé minden szürke. Az ütött-kopott macskaköveken bandukolva mállott vakolatú házfalak alól, elhagyatott, sötét kapualjakból köszön vissza a szegénység. A ólomszínű téli égbolt alatt még inkább a senki földjének tűnik a Madridi utca. Néhány szakadt kabátú ember kószál az utcán, csüggedten, fásult arccal, lassan lépdelnek céltalanul a semmibe. Szentei Anna, Demokrata, 2008. december 27.
Itt, nem messze az angyalföldi vasútállomástól áll a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezete által működtetett hajléktalanszálló. Mögötte barakkszerű, alacsony házak sorakoznak, ez az éjszakai melegedő, ide térnek be estefelé pihenni azok, akiknek nincs hová menniük.
A hajléktalanszállóba nem léphet be akárki. Elektronikus biztonsági kapun, érvényes belépőkártyával járnak ki-be a lakók, fizetni is kell az itt-tartózkodásért. Az épület belülről már kevésbé fest jól, leginkább egy Kádár-korban rekedt munkásszállóra emlékeztet. Belépéskor fojtogató cigarettaszag fogad, mintha ez volna az egyetlen vigasza az itt élőknek: mindenki dohányzik. A felszálló kékesszürke füst pedig, mint valami alattomos féreg, beeszi magát a ruhákba, a hajba, befurakszik még a bőr alá is. Borostás, megviselt arcú férfiak ücsörögnek a folyóson, idősek, fiatalok vegyesen. A magány, a kiszolgáltatottság megbénítja az embert.
A semmi ágán
Pedig ezek az emberek még szerencsésnek mondhatják magukat. A Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállóján ugyanis egy egyedülálló, hajléktalanokat segítő művészetterápia-program működik, az AHA (A Hajléktalanok Színpada) társulatának berkein belül.
– A színház eszközeivel szeretnénk esélyt adni a hajléktalanoknak arra, hogy visszataláljanak a társadalomba. S terveink közt szerepel, hogy a művészet más ágait, a zenét, a képzőművészetet is alkalmazzuk. Ehhez hasonló terápiás módszer a kábítószereseknél vagy az alkoholistáknál elfogadott, a hajléktalanok estében azonban a szakma nemigen támogatja – mondja Gál Gellért Ákos, a hajléktalanszálló vezetője.
Hogy miért? Mert a szociális szférának túl művészeti, a művészetnek pedig túl szociális probléma ez a program. Pedig működik. A színpad történetében már sok esetben előfordult, hogy a hajléktalan színészek – nem kizárólag az AHA Színpad miatt, de az ott folyó munka segítségével – kikerültek a hajléktalan létből, és rendezett körülmények közt kezdtek élni. Pedig nagyon nehéz visszakapaszkodni az élhető körülmények közé. A szálló lakói még jó helyzetben vannak, hiszen az említett művészetterápiás program mellett önismereti és művészeti csoport, munkaerőpiaci és lakhatási támogatás segíti őket.
Nem úgy az utcán rekedt társaikat, akinek az jelenti a segítséget, ha egy szelet kenyeret vagy egy pohár teát kaphatnak. Számukra az idő szó szerint az életet jelenti. Ha valaki az utcára kerül, egy-két hónap után még vissza tud „pörögni” a normális életbe, ám ha ennél több időt tölt el fedél nélkül, már hatalmas lelkierő kell ahhoz, hogy felálljon. És ez csak nagyon keveseknek sikerül, a többség – itt úgy mondják – „beragad az utcába”. Fél év után ugyanis a fedél nélkül maradt ember felveszi a hajléktalanokra jellemző attitűdöket. Őket csak lesni lehet, s ha kérik, akkor lehet nekik segíteni. Ezt pedig kevesen teszik, mert belesüppednek a depresszióba, és teljesen elszigetelődnek.
Gál Gellért Ákos szerint azonban a hajléktalanság sokkal bonyolultabb jelenség annál, mint ahogyan az emberek azt hajlamosak megítélni.
– Sok olyan akadt már a szálló lakói között, akinek önhibáján kívül csúszott ki a lába alól a talaj. Családi kapcsolatok nélkül, albérletből vagy munkásszállóról az állás elvesztése után gyorsan az utcára lehet kerülni. Nehezen hihető, de közgazdász, gépészmérnök, bölcsész diplomás ember is megfordult már a hajléktalanszállón. Az emberek összetartóak itt, mivel a legtöbbjüknek nincs családja, igyekeznek kapcsolatokat teremteni, főleg szobánként alakulnak ki közösségek. Az pedig nem igaz, hogy azért nem mernek bejönni a hajléktalanszállóra a rászorulók, mert mindenki meglopja a másikat – igyekszik eloszlatni az előítéleteket a szálló vezetője, de azért bevallja, az új lakókat a portásuk félig viccesen szokta figyelmeztetni, vigyázzanak az értékeikre, mert ami itt leesik, az nem koppan.
Életet jelentő deszkák
A művészetterápiás programban a szálló majd háromszáz lakója közül nyolcan vesznek részt, és ennyi éve állt össze az AHA Színpad is. Története 2001-ben egy karácsonyi előadással kezdődött, majd öt évvel később Prágában a cseh hajléktalanok színtársulatával közösen előadták a Tanuljunk nyelveket! című Örkény-egypercest. Ez adta az ötletet, hogy idén októberben holland, szlovák, cseh és magyar szereplőkkel közösen angolul vigyék színpadra Charles Dickens Karácsonyi énekét.
– Egyedülálló volt ez a produkció, a társadalom minden rétegét leképezték a játszók. Szerepelt hajléktalan, fogyatékos és normális körülmények közt élő – emlékszik vissza büszkén a darab rendezője, Füsti Molnár Sándor, akit mindenki csak Fecskének nevez. Ám hosszú volt az út, míg eljutottak a komoly darabok színpadra állításáig. – Nem kezdtük azonnal színpadi játékkal, apró lépések eredményeképpen jött létre az a módszer, amely a művészet eszközeivel igyekszik segíteni a hajléktalanokon. Mikor először láttam, hogyan fogja meg színház világa ezeket az embereket, az volt az érzésem, hogy ezt a fajta élményt, tudást zsákszámra lehetne önteni beléjük, annyira igényelték a színészi játék örömét. S bár drog- és alkoholproblémák, pszichés zavarok egyaránt előfordulnak a hajléktalanok között – az utóbbi leginkább az állami gondozásból kikerült fiatalokra jellemző –, s általános a depresszió, az apátia, a hangsúly mégsem a terápia szón van, hanem a játékon. Romhányi József Szamárfül című versein kezdtek gyakorolni, s onnan már ugrottak is a mély vízbe. Jött Tamási Áron Rendes feltámadás, Neil Simon Furcsa pár, Oscar Wild Boldog herceg című színműve, s most éppen Bram Stoker A bíró háza című darabot próbálják.
Az AHA Színpad próbaterme nem más, mint egy könyvtárszoba. Régen olvasóterem volt, manapság inkább társasági élet folyik e helyiségben. A terem egyik oldalán néhány könyves állvány támasztja a falat, polcain elhasznált, szakadt könyvekkel, odébb ócska asztal, körülötte székek. Itt várakoznak a színészek a próbára, éppen tévét néznek. Fecske érkeztére mindenki fészkelődni kezd, ugratni kezdik egymást, mint a diákok a dolgozat előtt, hogy csökkenjen kicsit az izgalom. Gyuri már ötvenen felül van, vékony, szakállas férfi, lassú, kimért mozdulatokkal cigarettára gyújt. – Régen a Filmgyárban dolgoztam, segédkeztem az operatőri munkáknál, filmforgatásokon is statisztáltam. Szép világ volt akkor! – mondja ábrándozva.
Laci a legfiatalabb. Fekete hajú, magas fiú, első benyomásra ő a legvidámabb a csapatban.
– Új figurát alakítok, én leszek a diák, az előző szerepemet most a Gyuri kapta meg, az inast játszottam. Minden sorát tudom kívülről, segítek majd neki, ha elakad a bemutatón – hadarja jókedvűen. Közben megérkezik Józsi bácsi, a társulat legidősebb tagja, nyolcvanéves, hófehér hajú, vékony, törékeny ember, aki tavaly májusban a Vasvári nemzetközi Színjátszó Fesztiválon, ugyanebben a színdarabban a Bíró szerepének megformálásáért különdíjat vehetett át. De nem csak az egyes szereplők, a társulat is büszkélkedhet díjakkal. A különböző amatőr színjátszók versenyein már ezüst és bronz minősítéssel is elismerték munkájukat. Fecske rögtön hozzá is teszi, nem részvétből.
– Egyszer egy minősítő versenyen bejelentettük, hogy a csapatunk hajléktalanokból áll, és volt olyan szereplésünk, mikor ezt nem árultuk el. Mindkét minősítésen egyformán bíráltak el minket, s ez jó érzés. Hogy miért? – kérdezi Fecske, s a választ meg is adja rögtön. – Nem a díj számít, hanem az, hogy ember módjára viselkedtek a színészekkel.
Ám a sikerek ellenére megvannak a gondjaik. Londonban működik egy professzionális hajléktalanszínház, a Cardboard Citizens (CC), ez a társulat minden évben egyszer a Royal Shakespeare Company-val játszik egy közös darabban.
– Egyszer találkoztunk velük Londonban, s mikor beszélgettünk, Adrian Jackson, a vezetője állapította meg találóan a hajléktalan-színjátszásról, hogy ez egy tudathasadásos állapot. Mert amikor a szakmának kell megfelelni, akkor azt a részét kell kidomborítani a munkának, hogy milyen rehabilitációs haszna van, mikor pedig a színházi élet elismerését kell megszereznünk, akkor a művészet oldaláról kell alátámasztani, hogy nem egy holmi erőlködésről van szó, hanem értékelhető színházi produkcióról. Az AHA Színpad is éppen így áll, csak szemben a londoni Cardboard Citizens-sel, nekünk nincs miből gazdálkodni, a büdzsénk gyakorlatilag üres. Hiába raknám ki faltól falig a díjainkat a teremben, nem számít, nem hoz anyagi elismerést a társulatnak – legyint keserűen Fecske, majd a színészekhez fordul. Röviden időpontot egyeztetnek a következő próbára, ami nem könnyű feladat, hiszen mindenkinek van állása.
Bram Stoker A bíró háza című műve bűnügyi darab a javából, a végén persze hatásos csattanóval. Fecske ötletei alapján villámgyorsan berendeznek egy hevenyészett színpadot. Két fogas tartja a fekete drapéria adta hátteret, elé egy asztal kerül, néhány könyvvel, odébb egy ágy. A szegényes díszletet aztán hamar kiszínezi a rendező és a szereplők játéka. A színészeknek van gyakorlatuk a színpadon, Fecske ötleteire azonnal reagálnak, érezhető, hogy minden igyekezetükkel azon vannak, hogy meggyőző legyen az alakítás.
– Ez tiszta színház, aminek hozadéka az, hogy a hajléktalan színész játék közben megtalálja önmagát, bizonyos szituációkra helyzetmegoldó technikákat tanul, finomodik, árnyaltabbá válik a személyisége. Megváltozik a gondolkodásmódja, így esélye lesz arra, hogy ebből a körből ki tudjon szakadni – vázolja Fecske a színjátszás fejlesztő értékét. A társulatban egyébként nincs nő, hiszen ez egy férfiszálló, így minden novellát, színdarabot Fecske úgy olvas el, hogy azt figyeli, hogyan lehetne azt úgy összehozni, hogy csak fiúk szerepeljenek benne. Az is szempont, hogy rövid előadások szülessenek, mivel nagy a „kipörgés”. Ha elmegy egy szereplő, örülnek, hiszen nagy siker, ha valaki újra visszatalált az életbe, de nehéz helyette új embert találni.
Vissza az életbe
A színpadi játszók közül eddig minden negyedik ember sikeresen visszatért a társadalomba. Akad olyan társulati tag például, aki tíz év börtön után került a szállóra, majd a színpadhoz. Összeszedte magát, s most egy vidéki kisvárosban él az élettársával. Az is előfordult, hogy egyik színészük a fejébe vette, továbbtanul, és most számítástechnikusként dolgozik.
A legnehezebb feladat azonban azokra a hajléktalan fiatalokra vár, akik állami gondozásból kerültek az utcára. Róluk tudni kell, hogy csoportban nevelkednek, és nagykorúságukig mindent ezen a körön belül, együtt csinálnak, ami azt jelenti, hogy egy állami gondozásban felnövő fiatal nem tanul meg egyedül, önálló személyiségként dönteni, határozni alapvető kérdésekben. Egy ilyen félig kész embernek óriási próbatételt jelent az, mikor kikerül a zárt közösségből. Sokan, mivel nincs hová menniük, hajléktalanná válnak, s ebben a világban egészen más szabályok érvényesek. Alapvető dolog például, hogy két ember szövetkezzen egymással.
A hajléktalanok mindig kettesével járnak, a szövetségest itt úgy hívják „span”. Ha valaki ugyanis ebben a világban egyedül marad, az meghal. Két ember tehát véd- és dacszövetséget köt egymással, de ennél nagyobb kör a hajléktalanok világában nincs.
– A színpadnál ez másképp van. Az itt születő emberi kapcsolatok minőségi ugrást jelentenek a hajléktalanok számára. S ehhez csak az kell, hogy emberszámba vegyük egymást. Úgy működünk, mint egy család, beszélgetünk, figyelünk egymásra, s ennek felmérhetetlen a pozitív hatása. Ahogyan annak is, amikor a hajléktalanok kiállnak a színpadra, s a több hónapi kőkemény munkáért cserébe az előadás után szűnni nem akaró vastapsot kapnak jutalmul a nézőktől. Ezeknek az embereknek mindent visszaadnék, amit az élet elvett tőlük, de csak a legfontosabbat nem tudom, a családot, a lakást, a biztonságot – mondja búcsúzóul Fecske, majd mosolyogva hozzáteszi: azt viszont meg tudom nekik tanítani, hogyan induljanak el fölfelé az úton.
